Emlékszel mikor múltkor beszéltünk a városi élet furcsaságairól, hogy mi idegesítő és mi gyönyörű. Hát tegnap nem a gyönyörű ingerek értek, hanem az idegesítő. Pedig csak másfél órát kellett volna kint járkálnom. Tegnap végeztem a melóval - ahhoz képest nyugodt volt -, átöltöztem meg minden, mondom, elindulok hazafelé. Kiteszem a formás, izmos lábam a zöldre van a zöldre van a TIK-es kapu festve-n és széles mosollyal - mert a szemembe sütött a nap - elindultam a városba. Mondom, nyugodt délelőtt után jöhet egy nyugodt sétálós délután, no para, no ideg. Na, ez a nyugalom tartott egészen az első utcasarokig, mert megkaptam az első ingert. Ahogy odaértem a sarokra, hírtelen egy zsebpiszok kiskutya ugrott ki a sarok mögül és nagy lendülettel ment az úttest felé. Persze én meg magamba drukkoltam, hogy menjen ki és üsse el a zöldséges kisbusz, de nem ment ki, hanem megállt az úttest szélén. Ezzel nincs is baj, hanem azzal volt a baj, hogy ez a görcs kutya húzott maga után egy rózsaszín pórázt, melynek a vége kitudja hol volt. Mert, hogy gazdi nem volt sehol az biztos. Tehát ott álltam az utcasarok, előttem egy föl le mozgó rózsaszín pórázzal aminek a végén egy csaholó zsebkutya csorgatta a nyálát az úttestre és rángatta a seggét, mert farka nem volt. Mondom, most mi a tököm van, de erre megjelent egy szép szőke kicsi lány. Rám néz a szőlő szemeivel - neem, nem olyan szép nagy, hanem olyan taposnivaló - és kérdi tőlem, hogy miért nem lépem át a pórázt, miközben a haját babrálja. Mondom neki, Szépségem, azért nem lépem át, mert babrálod a hajadat, ezáltal föl le mozog a póráz és tuti, hogy mikor lépem át, akkor vágod még ketté a tökeimet. Erre mosolygott, mert szerintem csak annyit értett az egészből, hogy a hajadat, majd elmentünk egymás mellett. A másik sarkon van egy építkezés. Mikor dőljön ki a sitt az állványzat második szintjén??? Persze akkor, hogy rohadjon meg, de egy kis tenyérsepréssel lejött a vállamról a dolog. Ekkor már kezdett forrni az agyam és inkább elmentem a "kertek alatt" nehogy valami még jobban felnyomja a vizemet. Elértem a nyugatiig. Ott az ért amit a facén egy ismeretlen hölggyel - tetszett, hogy Ő sem bírja elviselni az embereket - megbeszéltem múltkor. Mond meg nekem Pityu, miért van az, hogy azokat cédulaosztogatós kislányok, vagy ficsúrok mindig a lépcső legalján osszák a félcédulájukat, úgy, hogy még neked kell vigyázni arra, hogy ne lépj a fejükre, mert mindegyik 140 cm magas. Amikor mész lefelé idegállapotban és az arcodon kiül az utálat és az embergyűlölet, akkor ezek ott vannak, de amikor valamit csak úgy olvasgatnál a vonaton, akkor nincsenek. De most annyira idegbe voltam, hogy nem egy volt ott bakker hanem egyből kettő. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, direkt csinálják ezt velem az égiek. Megyek lefelé a lépcsőn, az osztó lent a lépcső alján, oszt, én nagyon, ismétlem nagyon mérges és dühös fejjel megyek lefelé és nézek a szeme közé, hogy a tekintetemből kilehessen olvasni, hogy ne merd, mert megöllek kicsi Piroska. Ennek nyomatékot adva a mutatóujjammal is mutattam, hogy ne, de Piri bátor volt. Mosolyogva elém állt és tartotta a csöpp teste csöpp kezében az Ő szemében A4-es lapot, mely az enyémben csak egy jegyzetpapír és bájosan mondta, hogy:
- Tessék, vegyél egyet! - közben meg nagyokat pislogott
- Utálom a boldog embereket. - közöltem vele komoran és elmentem mellette.
Ahogy mentem tovább, nem szoktam, de most én is bevágtam a csőlátásos közlekedést az aluljáróban. Tudod, mikor mész és nem érdekel, hogy ki közelít, ki fog keresztbe menni előtted, kinek mész neki, mert nem úgy jött ki a lépés. Tudod, amilyenekkel televan a város, pedig semmi okuk rá, de Ők azt hiszik, hogy ez így menő. Nekem legalább van okom rá. Felmegyek a 4-6-os vili peronjára, megyek a tömegben és érzem, hogy itt valami bűzlik. Aztán rájöttem. Mindenki bűzlött, hiszen 35 fok meleg volt és eszembe jutott, hogy a múltkor is bajok voltak a villamosozással, meg is írtam neked. Így hát átvergődtem a Fővárosi Csatornázási Művek Zrt. összes munkása által elfoglalt peronon és mentem tovább gyalog a célig. Sarkon egy pár állt, akik bújták a térképet, és már éreztem, hogy megszólítanak. Úgy is volt.
- Szia, ne haragudj, tudnál segíteni? - a hölgy gyönyörű rádióműsor vezetői hangon
- Nem! - bunkó, köcsög hangon kapta a választ tőlem
És mentem tovább. A járdán a szokásos idegesítő dolgok a kutyakulán kívül. Miért van az Pityu, hogy ha bandáznak a fiatalok és nyomulnak a városban, akkor egymás mellett mennek úgy, hogy az egész járdát úttesttől a házig elfoglalják? Ha odafigyeltek volna a tesi órákon, akkor rájöhettek volna, hogy ha kettes oszlopba fejlődve mennének, akkor hallhatják egymás hangját és mondatát. Mindegy, én Adj király katonáztam hátulról és megszakítottam a sort középen. A másik, amit nem nagyon értek, pontosabban értem, de számomra megmagyarázhatatlan a dolog. Az rendben van, hogy az üzlettulajdonosok lelocsolják a járdát és ez által az aszfalthoz égett kutyakula feljön és büdösebb mint valaha, rendben van. Meg az is, hogy a hölgyek olyan szandált - vagy inkább azt mondom - sarut vesznek fel, amiből a lábujjaik lelógnak, vagy úgy mennek, hogy a sarokkeményedésük - úgynevezett sajt amit már a reszelő sem simít le - ér először ahhoz a talajhoz amin a fent említett módon fel higított kutyakula úszkál, rendben van. De az, hogy a vízöntés és a saruban sétálás egy azon időpontban történik meg, nem értem. Miért nem tudnak az emberek egymásra figyelni? Miért kell a locsolós lánynak locsolás közben hátrafordulni és mondani, hogy " Tejszint nem kérek bele csak két cukrot!" miközben szerencsétlen sarus jön előtte a járdán? Ilyenek ezek az emberek. Én mondjuk biztos berohantam volna a sarus helyébe az első kozmetológiába, rakattam volna fel zacsi vakargató műkörmöket és kikapartam volna a locsolós lány műpillával és tetovált szemöldökkel körbekerített kék kontaklencsés szemgolyóját és azt raktam volna bele a kávéjába cukor helyett, hogy rohadjon meg! De fölk.rtam most magam agyilag!
Tovább mentem és elértem a célom. Ott szerencsére semmi nem történt, mivel ZÁRVA VOLT AZ A ...... ÜZLET! Na, mondom ebből elég! Fogtam magam, ott volt úgy is közelben a Pötyi, begangoltam és ittam egy ásványvizet. Igen, egy ásványvizet. Majd ismét elindultam, de akkor már hazafelé. Ahogy kiteszem a lábam a Pötyiből, arconvágott a meleg. Na neeee. Irány a pult, kérek egy korsó habot. Ezt és ennek barátját elfogyasztva indultam haza. Hazafelé mit látok, na mit? Semmit bakker, mert egy akkora széllökés jött végig a Nagymező utcában - mikor? mikor pont a víztörés miatt kiásott földbucka előtt tartok -, hogy az összes por és föld az én arcomba jött. Mondom, rohadjon meg elfér ez is a sitt mellett a vállamon. Az ország építőipari fejlődésének pora és mocska az én vállamon van, persze az is elfér rajta. Ver az Isten, ver az Isten, de nagyon. De ezzel az egésszel csak azt akartam mondani, hogy lassan tényleg azt a világot fogjuk megélni, hogy az ember csak a munkahelyén lehet nyugalomban és békében, mert a "kinti világ" félelmetes és idegölő.
