Mióta kiköltöztél Új-Zélandra valóban keveset dumáltunk. Hogy velem mi van? Nem sok tes, rákaptam a társas táncra. Nem nevet! Szomorkodik! Ráment már a gatyám is. Persze nem az órák miatt, hanem a csajoknak mindig új topogót kellett venni. Nem bírják a súlyomat a mai cipők. Na meg a lányok lábujjai sem. Hogy, hogy kaptam rá? Hát ez egy hosszú story. Volt egy csoporttalálkozó, ami egy latin bárban volt megszervezve és hát így. Úgy ennyi a történet lényege. Tudom, hogy régen jártunk ropni salsát, de most megint kedvet kaptam hozzá és hát jó is, csak fáj a forgóm :) Meg hát jó lenne egy állandó pár, mert hát így csapongani a csajok közt, hááááát igen csak kimerítő :) Amúgy ezen kívül nincs semmi. Agglegényként élem életem és járkálok ide meg oda meg amoda. Hallod Pityu, voltam Attilánál. Komolyan mondom, kezdek aggódni érte. Elmeséltem neki, hogy a kollégámmal elmentem tüntetni. A legelső volt itt, mikor mindenki magasba emelte a világító mobilját, de a Rékának van egy pár másodperces videója, hogy két csajszika áll egymás mellett, vezényszóra előveszik a telefonjukat a szőrös Hello Kittys tokból, bekapcsolják, hogy világítson, majd, mint akik jól végezték dolgukat visszarakják a mobiljukat a tokba és úgy emelték magasba. De boldogok voltak, mosolyogtak, tűntettek. Na, ide akartunk eljutni, de hát voltak problémák útközben. Először is a munkahelyhez legközelebbi kocsma. Utána meg a Pötyi kocsma, de onnan nem mentünk tovább. Bemegyünk oda, hogy iszunk egyet, de megjött T, a kollégám régi iskolatársa. És ekkor kezdődött az iszogatás, storyzás meg Máté Péterre és Kovács Katira az asztalon táncolás stb. Tudod a szokásos szimpla éjszakázás. Ezt elmeséltem neki és csak szivarozgatva csendben csóválta a fejét, ahogy ott ült a foteljában az otthoni öltönyében. Körülötte meg persze csodaszép antik bútorai, meg mellette a kisasztalon az elengedhetetlen konyakospohár, a régi kovácsoltvas vászonburás állólámpa, mögötte a zongora, ami tele van fotókkal az utazásairól. Háttérben meg halkan szólt a gramofonból valami dzsessz. Voltál már nála Te is, tudod milyen filingje van a lakásának. Szóval, így csóválja a buksiját, majd megszólalt mély hangon:
- Fiam, ez nem szórakozás.
Ekkor elkezdtem nagyokat pislogni, majd kérdem tőle:
- Atis, ne bassz fel. Te 35 éves vagy és három hónapja ugyan ezt csináltuk kb.
- Igen, de azóta megjavítottam a gépem. – és ott volt a mosoly az arcán.
Majd felkelt, intett, hogy kövessem. Átmentünk a nagyszobába és bakker Pityu, ott volt. Hallod, megjavította! De volt ott más is. Egy kibebaszott nagy ruhás szekrény, ami tele volt mindenkorból való ruhával. Kérdem, hogy minek ez, de csak annyit mondott, hogy múltkor is lebukott egy 1942-ben készült fotón.
Tudod, láttad már Te is ezt a fotót. Elmesélte, hogy miket cserélt ki benne, meg ilyenek, majd mondta, hogy próbáljam ki. Hááááááát én még mindig viszolygok ettől, mert azért láttam a Légy című filmet, de mondom, egye fene „ Ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni! „, meg hát úgy is egyedül halok meg, akkor legalább jó helyen. Kérdi hova akarok menni, és mivel akkor volt november 17-e Budapest születésnapja, így hát mondom akkorra. Adott ruhát, átöltöztem – szerencse egy méretünk van – beálltam a gépbe, zsebembe rakta azt a tablet szerű kütyüt, majd csiklandós érzés támad mindenhol, és hírtelen egy háznak a tetején találtam magam ragyogó napsütésben 1873-ban. Pár percet vártam - mert hát jött utánam -, majd elindultunk a városba, de előtte elmondta a szabályokat. Néz, nem dumál, nem rágózik, nem emeli meg a kezét, mintha a karórára nézne – ezt otthon hagyatta velem, de hát a reflex mindenkiben benne van -, nem dúdol slágereket, ha kérdeznek, nem válaszol, hanem mutatja, hogy nem tud beszélni, és a legfontosabb, nem hagy ott semmit és nem hoz el semmit. Nagyon óvatos Atis a lebukása óta. Pityu, én nem tudom neked leírni, ezt tényleg át kell élni, hogy milyen ez az egész. Iszonyat friss levegő volt. Ahogy körbenéztem a tetőről, hát mit mondjak, iszonyat szép volt minden. Tisztaság, frissesség, szép épületek homlokzata, leírhatatlan, de tényleg. Egy igazi élhető város volt ez a nagy Budapest, ami akkor nem is volt nagy. Omnibuszok, lovas hintók mindenfele. Labdázó, bandázó kiskölykök rohangáltak a macskaköves utcákon, szerelmesek egymás mellett boldogan. A Dunán rengeteg gőzhajó kisebbek, nagyobbak. Egyedül a Lánchíd tündöklött a Dunát átszelve. A Margit híd még csak épülőben volt, így hát a sok ember turista gőzhajóval mentek át a szigetre. Pityu, a rakpart az tényleg rakpart volt. Olyan áruforgalom ment ott, mint az állat. Nyüzsgött az egész Duna part.
Ott lenni akkor abban az időben nagyon érdekes volt. A megszokott épületek sehol nem voltak. Se parlament, se hidak, se sörnyitó a Gellért hegy tetején, semmi. Még a Mátyás templom is másképp nézett ki. A Vígadó tér – vagyis akkor az volt kiírva, hogy Vígarda tér – az mint egy kisebb erdő. Tele akác- és hársfával, de a kovácsolt vaskerítés az már ott volt. Padon ülő boldog embereket láttál mindenhol könyvet, vagy újságot olvasva. De azért az egész városon lehetett érezni azt a különös vibrálást, hogy itt este bizony nagy buláj lesz :)
Innen elindultunk az Oktogon felé, hogy meglessem a Nagymező utca, hogy nézhetett ki, meg az opera környéke, de úgy elkezdett fájni a fejem, mint még soha és ez kizáró ok volt, mert Atis mondta, hogy ez a 20 perc is sok elsőre. Nem indokolta meg, hogy miért, de gondolom az időeltolódás miatt :). Így hát visszatértünk a tetőre és azzal a kütyüvel visszatért először Ő, majd én. Mikor visszatértem, akkor Attila lefektetett a földre, lábamat felkellett tenni egy székre és úgy kellett feküdnöm egy kicsit. Addig szervírozott egy üveg sört régi korsóban, meg egy kis konyakot. Majd elkezdett mesélni, hogy merre mikor, hól járt és kikkel beszélgetett. Mutatott fényképeket meg minden. Aztán mikor már több volt az alkohol az agyban elmentünk a városban sétálni. Minden egyes utcához tudott mondani egy történetet korral meg mindennel. Mikor kiértünk a Vígadó térre, akkor megálltunk a vaskerítésnél, majd mondta, hogy csukjam be a szemem, emlékezzek vissza a délutánra – színek, illatok, hangok stb – majd nyissam ki. Megdöbbentő egy érzés volt, de tényleg. Ugyan ott álltál délután 1873-ban, majd pár órával később ugyan ott állsz ismét 2014-ben. Látta az arcomon a döbbenetet, csodálkozást és a könnycseppet a szemem sarkában, mert akkor fogtam fel igazán, hogy Attila mekkora élményt szerzett nekem ezzel. Mikor ez látta, akkor csak annyit mondott mosolyogva, hogy „ Látod Sör, ezért csinálom! „. Majd hagyott egy kis hatásszünetet és közölte, hogy „Gyere, basszunk be ha már így megleptelek. Tartsuk meg a város születésnapját, hiszen ott voltunk mikor született!„ Így hát elmentünk és jól megünnepeltük a Budapest születésnapját. Jó kis buli volt az biztos, csak arra nem emlékszem, hogy az Opera Morrison’s-ból, hogy mentem haza :)
Szóval hihetetlen, hogy így végigtudja követni ennek a városnak a történetét premier plánban. Valahol irigylem Őt, de valahol meg féltem is egy kicsit és aggódom érte. Nagyon sokat él a múltban. Nagyon sokat van az 1930-as években.
Tegnap este kimentem a Vigadó térre - mivel nagyon bennem maradt ez az élmény – leültem ott egy padra és visszaemlékeztem arra a húsz percre amit 1873-ban töltöttem. Arra jutottam, hogy b@szok én a Légy című filmre, megbeszélem Attilával, hogy megyek vele máskor is mivel felajánlotta a dolgot. Csak nehogy ott maradjak és majd írom neked a múltból a levelet, mint az örök klasszikus „ …. barátod az időből: Doki „ :)
